A Titicaca-tó az inkák szent tava, s a
szájhagyomány szerint partjain már akkor is laktak emberek, amikor a
Hold még nem ragyogott az égen. Aztán egyszer csak ezüst fényességével
megjelent az esti égbolton, ám egy hatalmas vihar lesodorta onnan. A
Hold a földre zuhant, s óriási lyukat vájt, ami megtelt vízzel. Azóta
éjszakánként csupán az odafönti sötétségben felcsillanó tükörképében
gyönyörködhetünk.
A
Titicaca-tó az Andok félelmetes hegycsúcsai között, Peru és Bolívia
határán található, 3820 méterrel a tengerszint felett, így ő a világ
legmagasabban fekvő hajózható tava. Hossza körülbelül 190, szélessége
50–60 km, vízfelülete pedig meghaladja a 8100 km2-t. Átlagos mélysége
160, legmélyebb pontja 280 méter, a víz évi középhőmérséklete pedig
mindössze 10 oC körül mozog. Közel harminc folyó táplálja vizét, s több
mint 40 sziget pöttyözi felszínét, melyek némelyike sűrűn lakott. A
tavat egy hatalmas félsziget szinte kettévágja. Bolíviában a kisebbik,
délkeleti részt Lago Huinaymarcának, a nagyobbikat Lago Chucuitónak
nevezik. Peruban ugyanezek a részek Lago Pequeňo, illetve Lago Grande
névre hallgatnak.
A
legendás inka birodalom hagyatéka, mindenekelőtt Machu Picchu vonzereje
révén Peru a "világturizmus" térnyerése óta Dél-Amerika egyik
legkedveltebb idegenforgalmi célpontja. Ám az utóbbi másfél-két
évtizedben a keleti szomszéd, Bolívia is jó néhány meglepetést tartogat
a hajdani spanyol gyarmatra látogatók számára. A két ország történelmi
múltja egyébként is számtalan ponton összekapcsolódik. A mitológia
szerint a Titicaca-tó bolíviai oldalán, a Napszigeten született
Virakocsa, a szakállas fehér isten, majd ugyanitt Manko Kapak és Mama
Okklo, a későbbi inka nemzetségalapítók.
A tó környékének első számú központja
Copacabana városa, ám Juliaca és Puno is valóságos metropolisznak
számít errefelé. Jómagunk perui utazásunk utolsó előtti napján Cuzcóból
buszozunk a tóparti Punóba, át az Andok közel ötezer méter magasan
kanyargó hágóin, s természetesen útba ejtve Sillustanit, az inkák ősi
temetkezési helyét.
A
kikötő délelőtti forgatagán lelkes csoportunk könnyedén átküzdi magát,
s miután vidáman szuszogó hajócskánk kipöfög az öbölből,
lélegzetelállító látvány tárul szemünk elé. A víz - úgy tetszik, néha a
bédekkerek sem füllentenek - valóban kristálytiszta és zafírkék, s a
távolban, már a bolíviai oldalon fölsejlenek az Andok 6000 méter fölé
nyúló, hófödte csúcsai. A part mentén körülöttünk élénkzöld
totoranádasok, melyek között valóságos lagúnákban siklunk. Hamarosan
elérjük a híres, totoranádból készült úszó szigeteket: hihetetlen, de
valóban emberek élnek a tavon, pusztán egy halom nád tetején. Az 50–150
m2-es szigetecskék alig egy méterre emelkednek a víztükör fölé, s mint
mesélik, folyamatosan, szinte napi gyakorisággal nádtöreket szórnak a
talajszintre, mivel a vízben lévő rész alul lassan elrohad, s ezért
újra és újra "pótolni kell" magát a szigetet. Hajónkról apró,
természetesen totoranádból készült csónakokban szállhatunk "partra":
első lépéseink, khm, meglehetősen bizonytalanok a talpunk alatt
meg-megsüppedő nádszőnyegen. Persze a kunyhószerű házikók is nádból
készülnek. Az egyik előtt, hancúrozó gyermekeitől övezve, termetes
asszonyság valami lepényfélét sütöget. Uramatyám, sehol egy
poroltókészülék! (Igaz, a víz mindig kéznél van…)
Az uro indiánok különleges vízi életformája
- tudomásunk szerint - egyedülálló a világon, jóllehet nemegyszer
találkoztunk már vízen lakó családokkal a Távol-Keleten.
Taquile (masszív!) szigete,
hajókirándulásunk végső célja, közel hat kilométer hosszú, s furcsamód
úgy érezzük magunkat, mintha egy görög falucskába csöppentünk volna.
Elkap bennünket valami hamisíthatatlan mediterrán hangulat: a sziget
szinte valamennyi négyzetmétere mezőgazdasági művelés alatt áll, a
teraszosan kialakított parcellákat és gyalogutakat kőfalak választják
el egymástól. Az itt-ott látható apró kőépületek az ősi inka időket
juttatják eszünkbe.
A délutáni visszaút Punóba, közhely ide,
közhely oda, valóban festő vásznára kívánkozik: a reggeli zafír
víztükör mélykékre, szinte lilára vált, szikrázik a napfény, a
horizonton a havas, felhők közé búvó hegyormok.
Miközben
az esti halvacsoránkhoz magukat megadó kopoltyúsokra várunk,
idegenvezetőnk arról mesél, hogy a Titicaca-tavat ökológiai katasztrófa
fenyegeti. Az elmúlt esztendők aszályos időjárása miatt a tó vízszintje
bő másfél métert apadt, ráadásul az amúgy is sekély Punói-öbölbe a
becslések szerint naponta tízezer köbméter szennyvíz ömlik, s ezt a tó
már nem képes feldolgozni. A perui és a bolíviai kormány az ENSZ
segítségével közösen próbálja megmenteni a két ország határán fekvő
Titicaca-tó élővilágát. Az egyik égető feladat a part menti városok
szennyvíztisztításának korszerűsítése - maga Puno is immár százezer
lakosú nagyváros -, a másik pedig az őshonos halak és növények
visszatelepítése, illetve a hagyományos természetvédelmi módszerek
elterjesztése. Utóbbiak egyike lehet a tatoranád felhasználása a
tóparti kistelepülések szennyvízének természetes szűrésére.
Hosszan folyik a szó, együtt érzően
mérgelődünk idegenvezetőnkkel, miközben a fényes arcú szakács időnként
ránk mosolyog odabentről, eszünkbe juttatva a régi indián mondást:
nektek órátok van, nekünk időnk. Végül persze asztalunkra kerül a
fenséges, a mi Szalajka-völgyi pisztrángunkéhoz hasonlatos ízű
finomság, persze a méregerős ajival bőségesen fűszerezett körettel. Jól
belakunk, minő érdekes paradoxon, s ettől minden mérgünk elszáll.
Kapcsolódó hírek:
Szováta, Medve tó - mitől különleges?