Francia Polinézia szigeteinek felkeresése
nem mindennapi vállalkozás, ám aki már járt ott, állítja: minden
áldozatot megér! Az őslakók által féltve őrzött természet változatos
növényvilágával, különleges madaraival, csodálatos tengeri
élővilágával, pazar vízeséseivel és szemkápráztató tájaival mágnesként
vonzza a turistákat.
A csendes-óceáni polinéz szigetvilág 118
vulkanikus eredetű szigete közül csupán hatnak a területe haladja meg a
100 km2-t. A trópusi időjárásnak köszönhetően az esztendő minden
időszakában kellemes az idő, a november és április közötti csapadékos
szezonban 27–30oC az átlaghőmérséklet, míg a májustól októberig tartó
száraz évszakban alig hull a csapadék, s ismeretlen a trópusokra
egyébként jellemző elviselhetetlen hőség.
A szigetek első lakói mintegy 30 ezer évvel ezelőtt érkeztek
Délkelet-Ázsiából. Európa számára Samuel Wallis angol hajós fedezte fel
1767-ben, aki Anglia nevében azonnal „lefoglalta” a területet. De mivel
nem hagyott hátra sem telepeseket, sem helyőrséget, így alig egy
esztendő múlva Louis Antoine Bougainville viszont Franciaország részére
vette birtokba. Ám nemsokára követte őt a legendás James Cook a
Szerelem Szigetén, s persze ne feledkezzünk meg William Bligh
kapitányról sem, akit a Bounty lázadói tettek híressé. A nagy hódítások
korában az angolok és a franciák vetekedtek a szigetek uralmáért. Az
előbbiek metodista papokat, az utóbbiak katolikus misszionáriusokat
küldtek oda téríteni. Mígnem 1842-től a franciák végleg megvetették a
lábukat, s rendre visszaverték az angolok próbálkozásait. 1880-ban
kötött egyezséget a helyi király a francia állammal: a szigetcsoport
hivatalosan is az anyaország részévé vált, s képviselőt delegálhatott a
párizsi nemzetgyűlésbe. Végül nem is oly rég, 1984-ben kapták meg a
szigetek a belső autonómiát; kormányuk önálló, ám külpolitikájukat
továbbra is a franciák irányítják. Hivatalos nevük Francia Polinézia, a
népesség 250 000 fő, döntő többségük keresztény. A főváros Papeete,
pénzük a polinéz frank, s a két leghíresebb sziget Tahiti és Bora Bora.
Tahiti szigete méltóságteljesen emelkedik
az óceán kékje fölé. Karcsú hegyormai között mély völgyek,
kristálytiszta vizű folyók, csodaszép zuhatagok váltogatják egymást. Az
egyenetlen partvonallal szegélyezett tengerparti sík a szigetlakók
igazi otthona. Papeete és környéke világhírű nyaralóközpontokkal,
meseszép strandokkal, elegáns szállodákkal, pazar éttermekkel és – mi
tagadás – mondén éjszakai élettel várja az odalátogatókat.
Buja zöldek, fekete bazaltok, hófehér korall – s persze kék, barna és
ibolya: Gauguin színei! Ady Endre imigyen ír Paul Gauguinről a
Budapesti Napló 1906. november 21-i számában: „Kalandos, misztikus,
szilaj élete itt kezdődik Gauguinnek. Vad, rossz, nomád vére akként
űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A
másik: állati, gonosz, utálatos … Párizsban rettenetesen nyomorog és
fázik. Tahitiba vágyik, a vadak közé … Hogy hogyan lát Paul Gauguin?
Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen,
együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem
kókler a színek és a vonalak kibékítésében. Egy kicsi kell, és már
stilizált a rajza. Egy kicsi kell, és már karikatúra az, ami fest. De
ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig … Hogy rakja a színeit
egymás mellé! Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre.
Nincs mestere, s nemigen lehet neki tanítványa.”
A tahitiak boldog emberek és büszkék a szigeteikre. Most Somerset
Maughamot idézzük, aki Az ördög sarkantyúja című csodálatos regényében
szintén Paul Gauguinnek állít emléket: „De Tahitiben a körülmények
kedveztek neki, ottani környezetében megtalálta mindazt, ami
felkeltette és ébren tartotta benne az ihletet, és későbbi képei
legalább sejtetik, mi az, amire törekedett. Mintha szelleme, amely
mindeddig testetlenül bolyongott, lakóhelyet keresve – e távoli
országban végre húsból való testet ölthetett volna. Az elcsépelt
szólásformával élve: megtalálta önmagát.” Majd más helyütt: „A
Csendes-óceán elhagyatottabb, mint más tengerek, tükre óriásibbnak
látszik, és a legközönségesebb utazás is valahogy kalandosnak tűnik föl
rajta. Elixír a belélegzett levegő, ami előkészít a váratlanra.
Embernek nem adatott ismerni még valamit, ami olyan közel hozná a
képzelet aranyosan csillogó birodalmát, mint a Tahiti felé való
közeledés.”
Tamará. Így hívják Tahitiben az ünnepélyes lakomát. Ma már persze
idegenforgalmi látványosság, ám elkészítése napjainkban is hosszú és
bonyolult műveletek sora. Agyagba vájt tűzhely, umu kell hozzá. Ezt
töltik meg vastag fahasábokkal, majd ezek fölé köveket raknak. A
hasábok lassan hamvadnak el, s a vörösen izzó kövek szinte beleolvadnak
a hamuba. E vastag hamuréteget aztán befedik banán- és
hibiszkuszlevelekkel. S e tűzhelyen pirulnak az ünnepi malacok,
mellettük édesburgonya, kenyérfa gyümölcse és vadbanán. A mennyei
étekhez fehér mártást szolgálnak fel, amelynek fő alkotórésze a
kókusztej. A tamarát természetesen hajnalig tartó tánc követi.
A noni magasra növő trópusi cserje, nagy fényes levelekkel és apró,
fehér szirmú virágokkal. Gyümölcse hasonlít a mi eperfánk termésére, ám
annál jóval nagyobb, akár a 6–7 centiméteres nagyságot is elérheti.
Éretten áttetsző, sárgásfehér, felülete dudoros, belsejében fekete
magok ülnek. Gyökerét vörös festékként használják, leveleiből
borogatást készítenek a különféle sérülésekre, s ugyanígy tesznek a
pépesített gyümölcshússal is. A szigeteken a noni gyümölcse az egyik
legfontosabb élelmiszer. Elképzelhető, hogy a Gauguin megfestette
tahiti nők is a noninak köszönhették sejtelmes ragyogásukat.
Maraé a neve az őslakosok kultikus
templomainak, melyek közül eredeti pompájában a Papeetétől 20
kilométerre található Arahurahu-templom maradt fenn. A négyzet alakú,
fekete lávafallal körülvett térség közepén lépcsőzetesen magasodik
fölénk az oltár. Máig valamennyi maraé az ősi istenek, a tikik védelme
alatt áll, akik a legenda szerint vérszomjas, kegyetlen istenek voltak,
bőséges emberáldozatot követeltek – s kaptak is.
S végezetül ismét Maugham: „Elkövetkezett Tahitiból való távozásom
ideje. A sziget kedves szokásához híven elárasztottak ajándékokkal
azok, akikkel ott-tartózkodásom folyamán összekerültem – kaptam
kókuszlevelekből font kosarat, pandanus-gyékényeket, legyezőket; Tiaré
három kis gyöngyöt adott és három üveg guava-kocsonyát, amit saját,
óriási kezével készített. Mikor a postahajó … sípja, amely beszállásra
sürgette az utasokat, megszólalt, Tiaré hatalmas kebléhez szorított –
úgy éreztem magam, mintha egy dagadó hullámú tengerbe süllyedtem volna
–, és szájon csókolt. Könnyek csillogtak a szemében. És amint lassan
távolodtunk el az öbölből, s óvatosan haladva át a sziklafal nyílásán,
a nyílt tengerre értünk, bizonyos mélabú vett erőt rajtam. A szellő még
tele volt a sziget édes illataival. Tahiti nagyon messze van, tudtam,
hogy soha többé nem fogom látni.”
Kapcsolódó hírek:
Zene és gasztronómia a francia utcabálon Budapesten, július 11-én szombaton a Francia Intézet előtti Bem rakparton