Network Utazási Klub

Az ősi legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, az oktondi ördög mindenbe beleszólt. Ám olyannyira belefáradt az örökös okvetetlenkedésbe, hogy a hatodik napon elaludt. Isten akkor teremtette Venezuelát, s adott néki ezerféle kincseket: nemesfémeket, töméntelen vasat, kőolajat és a majdani turistáknak is kedveskedve, lélegzetelállítóan gyönyörű tájakat.

Venezuela Dél-Amerika északnyugati részén terül el, nyugati és a Karib-tenger menti északi tájait – egészen a Paria-öbölig – az Andok láncai hálózzák be. A hegyvidékeket őserdő borítja. A hatalmas félszigetekkel tagolt tengerpart mentén vonuló hegységtől délre, az Andok és a Guyanai-hegyvidék között található az Orinoco-medence kiterjedt alföldje, amely földünk egyik legtipikusabb szavannája. Legfontosabb vízgyűjtői az Orinoco (2400 km), valamint a Caroni (880 km) és a Caura (720 km). Az éghajlat a Guyanai-hegyvidéken egyenlítői, az Orinoco mentén trópusi szavanna, míg a hegyek közötti medencékben szavanna és szubtropikus mérsékelt területek váltogatják egymást. Az évi középhőmérséklet 19–27oC között váltakozik, függően a tengerszint feletti magasságtól. Az átlagos csapadék mennyisége az egyenlítő környékén 3000 mm fölött van, a szavannákon 1200–1500 mm, s a legkevesebb eső (500–600 mm) a tengerpartokon hull.

Venezuelát 1498-ban fedezte fel Kolumbusz, s alig egy esztendő múltán földjén már megjelentek a gyarmatosító spanyolok. Fontossága a 17. század elejétől a kakaókivitel okán jelentősen megnőtt. Venezuela volt a legelső spanyol gyarmat, amely fellázadt (1810-ben), majd néhány esztendőn keresztül Kolumbiával és Ecuadorral föderációt alkotott. 1830-tól független állam. A 19. század második felében megkezdte erőszakos behatolását előbb az angol, majd az amerikai tőke – mindenekelőtt a rendkívül gazdag olajkincsre fájt a foguk. Az első világháború után az amerikai olajtársaságok már jelentős szerepet játszottak az ország gazdasági életében. Viharos évtizedek következtek a venezuelai belpolitikában, amely máig is tart: napjainkban a populista diktátor, Chavez elnök meghökkentő kijelentéseivel és még meghökkentőbb rendeleteivel gyakorta szerepel az újságok első oldalain.

Venezuela trópusi ország, tehát aki úti céljául választja, fontolja meg utazása időpontját. A száraz évszak novembertől áprilisig tart, jóllehet például 2005 januárjában éppen ekkor pusztítottak hatalmas árvizek az ország egyes területein.

Mi most a vad természet szépségéért rajongók útját választjuk, az emberi kéz által szinte érintetlen, a világörökség részeként számon tartott Canaima Nemzeti Park vízesésekkel tarkított táblahegységének vidékét. (Ami 1994 óta szerepel ezen az előkelő listán. Venezuelában egyébként rajta kívül még két nevezetesség ilyen: Coro városa és kikötője, illetve a főváros, Caracas egyetemi negyede.) A nemzeti park területe körülbelül 30 000 km2. A közel 600 millió éves, homokkőből épült táblahegyek rejtélyes magaslatai ihlették Sir Conan Doyle-t Az elveszett világ című regényének megírására, jóllehet ő maga sohasem járt ezen a vidéken.

Néhány napos caracasi városnézés után indulunk útnak egy kis sétarepülővel, madártávlatból gyönyörködve az alattunk elterülő szavannákban, s óvatosan megkerüljük a híres táblahegyeket, amelyek néhol 3000 méteres magasság fölé emelkednek. Az 1880-as években a kutatók olyan növény- és rovarfajokat találtak itt, amelyek évmilliók óta a világtól elzártan fejlődtek e vidéken, s alkalmazkodtak a különleges életkörülményekhez. A Canaima Nemzeti Park területe a pemon indiánok ősi otthona. Az őslakosok otthonosan mozognak a folyókon, amelyek az áthatolhatatlan dzsungelek egyetlen járható útvonalai. Canaima Dél-Amerika egyik legszebb régiója, a szavannák és az őserdők között vízesések százai, köztük a világ legmagasabbika, az Angel (979 m), amely a kontinens harmadik legnagyobb folyóján, az Orinocón található. A vízesés a dzsungel közepén bukkan elénk, csak kisgépekkel közelíthető meg: végig alacsonyan repülünk a mocsaras tájak felett. Sehol semmi nyoma a civilizációnak, nincsenek utak, nincsenek települések. A leszállópálya egy ottfelejtett földút.

(Egy amerikai pilóta 1937-ben a hasonlóan kalandosabbik utat választotta: aranyat keresni indult négyüléses gépével, s a koporsó alakú Auyantepui déli platóján landolt. Géphiba miatt újra fölemelkedni nem tudván, három társával bő tíznapos, kimerítő gyalogtúra után ereszkedett le a zuhatag aljához.) Manapság Canaima faluból jó hatórás, motorcsónakos utazást követően érhető el a Salto Angel, s bár az indián vezetők boszorkányos ügyességgel navigálnak a folyón, csuromvizesen érkezünk meg. Hová is? Egy hevenyészett, függőágyakkal enyhített, cölöpökön nyugvó esővédő tetőzet alá, ahonnét még kétórás gyalogtúra vár reánk a vízesés aljáig. Ám a látvány miden megpróbáltatásért kárpótol: a keskeny fátyolként szétterülő vízfüggöny a felhők mögül sistereg lábunk elé.

Táborhelyünkön a helybéli indiánok készítik el ebédünket: tíz ujjunkkal töröljük tisztára fatálainkat.

Ugyancsak szervezett túra keretében érdemes felkeresnünk az Orinoco deltavidékét, ahol viszont már jól felszerelt kempingekben szállhatunk meg. Az ott élő warao indiánok (a „kenuk népe”) cölöpházainak nincsen oldala, csupán teteje, jó néhányan már motoros csónakokkal közlekednek, s legnagyobb meglepetésünkre itt-ott parabolaantennákat is látunk. A cölöpházak berendezése ennek dacára több mint puritán: csupán függőágyak, s a legszükségesebb konyhai edények. Legtöbbjük halászatból él, és szinte mindent tudnak a környező természetről: kérésünkre készségesen bemutatják tudományukat. A nedves, mozsaras erdőben „seperc” alatt csiholnak tüzet két bot segítségével, ivóvizet nyernek a fakérgek alól, s egyetlen bozótvágó kés segítségével készítik elő az ebédrevalót.

(Jut eszünkbe: maga az ország is a cölöpházakról kapta a nevét: kis Velence, azaz Venezuela.)

Elképesztő a meleg, a víz színe mindenhol zöldeskék, szinte fortyog. Komoly javaslatunk a könnyű és kényelmes ruházat. A napsütés minden évszakban rendkívül erős, ezért napvédő krémekkel, sőt nyak- és fejvédővel is érdemes fölszerelkeznünk. Bármerre is járunk, a palackos ivóvíz fogyasztását ajánljuk. Lehetőleg inkább napjában ötször-hatszor étkezzünk, s mindig keveset: a túlzott mennyiségű étel egyszerre történő elfogyasztása ezen a klímán nem veszélytelen.

A szuvenírek vásárlásakor ne lepődjünk meg azon, hogy a bolti és a piaci árak nagyjából azonosak. Alapszabály viszont, hogy a bazárokban kínált portékák nagy része hamisítvány, eredeti darabokhoz szinte kizárólag az üzletekben juthatunk hozzá.

S azt, aki bérelt autóval, netán hátizsákos gyalogosként szeretne barangolni Venezuelában, megnyugtathatjuk: az utak minősége megfelelő, a benzin jóval olcsóbb, mint Európában, a távolsági buszhálózat meglepően sűrű, és az árak is mérsékeltek.

Címkék: legenda túrista venezuela