Párizs fényeitől káprázó szemünket most
Normandia partjaira vetjük, s jó bédekkerünk tanácsait követve sorra
járjuk a legendás D-day helyszíneit. 1944. június 6-án a szövetséges
csapatok itt hajtották végre a hadtörténet legnagyobb partraszállási
manőverét. Annak rendje s módja szerint fejet hajtunk Dwight "Ike"
Eisenhower s hős katonáinak emléke előtt, fölidézve Winston Churchill
örökbecsű szavait: "Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet
vége, akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég
kezdete".
Normandia
Franciaország leghíresebb északi tájegysége, s két részre tagolódik:
Felső-Normandiára (Haute-Normandie), amely a Szajna alsó folyása mentén
terül el, Párizstól északra, s Alsó-Normandiára (Basse-Normandie), mely
a fővárostól nyugatra fekszik. Előbbit Seine-Maritime és Eure, utóbbit
Orne, Calvados és Manche megyék alkotják. A névadó normannok a 911-es
Saint-Clair-sur-l'Epte-i szerződésben kapták meg a tartományt III.
(Együgyű) Károly frank uralkodótól, aki ragadványnevével ellentétben
nem kötött rossz üzletet. Ugyanis a Rollo vezette maroknyi normann
idővel áttért a keresztény hitre, s a következő évszázadok során
fokozatosan asszimilálódtak. (Normann herceg volt maga Hódító Vilmos
is, aki 1066-ban az angol királyságot is megszerezte magának! Ez
persze, mint tudjuk, nem jelentette azt, hogy a két trón valaha is
egyesült volna.) Normandiát végül II. Fülöp Ágost kaparintotta meg
1204-ben Földnélküli Jánostól (nomen est omen), aki korábban francia
segítséggel áskálódott bátyja, Oroszlánszívű Richárd ellen. Ettől
kezdve Normandia a francia koronabirtok részét képezte, leszámítva
azokat az időket, amikor a Valois-ház tagjai olykor apanázsul adták a
tartományt egy-egy hercegnek. S persze a százéves háború során V., majd
VI. Henrik is megszerezte e területet - hosszabb-rövidebb időre - az
angol korona számára. Napjainkban Normandiát mintegy három és fél
millióan lakják, legnépesebb városai Rouen, Le Havre, Caen és Cherbourg.
Ám
nem titkolt (és konkrét) úti célunk ezúttal a Bretagne északi partjánál
lévő Saint Malo városa, amelyet a késő középkorban darab ideig a
kalózok városaként emlegettek. Saint Malo a XVII. és a XVIII. század
során egyike volt Franciaország legfontosabb kikötőinek, egyaránt
szolgálva a kereskedelmi flotta s a mindenre elszánt kalózok hajóit.
(Utóbbiakat persze csupán fél vállal, vagy talán fél szemmel.)
Ekkortájt épült a tengerpart fölé magasodó vár s az azt vigyázó
erődítményrendszer - mindenekelőtt azért, hogy kivédjék a Csatorna
túloldaláról érkező angolok fenyegetéseit.
Saint
Malo leghíresebb szülötte Jaeques Cartier (1494–1554), aki a kanadai
Szent Lőrinc folyó medencéjében fedezett föl új területeket, melyeket
aztán I. Ferenc nevében legott francia birtokba is vett. A városka
hajósai és kereskedői attól fogva élénk kapcsolatba kerültek a távoli
földrésszel. Saint Malo kalóz hagyományait a maiak sem titkolják, sőt
büszkék rá: René Duguay-Trouin (1673–1736) és Robert Charles Surcouf
(1773–1827) tetteit például egyenesen hazafias színben tüntetik fel,
hiszen említett urak természetesen angol hajókat (!) támadtak meg és
fosztottak ki.
Miután
a németek a földdel tették egyenlővé e vidéket a II. világháború során,
a kikötőt a helyiek az eredeti tervekhez hűen újjáépítették, s ma ez a
régió egyik legnépszerűbb turistalátványossága. Persze már a XVII.
század végén, nevezetesen 1693. november 29-én is érte támadás a
félszigetet, amikor az angol hadihajók lőtték a város falait. Magát a
települést az ókori Aletum késői lakói alapították a VIII. században, s
püspökükről nevezték el. Akkoriban, s még évszázadokon át polgárai
hajóépítésből, kötélverésből és halkonzerválásból éltek. A város nagy
múltú tengerészeti főiskolája a francia fölfedezők sorát bocsátotta ki
padjaiból.
A hatalmas gránitszikla tetején álló Saint
Malo nem csupán történelmi múltjáról, a magas kőfallal körülvett
óvárosról, hanem tengerpartjáról is híres. Ugyanis ezen a partszakaszon
lehet megfigyelni földünk egyik legnagyobb árapály változását: a
vízszint különbsége meghaladja a 13 métert! (A strandot természetesen
apály idején próbáltuk ki, s bizony kiadós sétát tettünk, amíg végre
megmártózhattunk a nyár végén már igen hűvös habokban.)
Saint
Malo óvárosának zegzugos, szűk utcácskái igazi középkori hangulatot
árasztanak. Itt található a Saint Vincent-katedrális, amely a XI.
századtól kezdve messze földön híres gyűjteménye a festett
üvegablakoknak. Aki a nyári hónapokban, júliusban vagy augusztusban
látogat ide, kedvére válogathat a klasszikus komolyzenei koncertek
között. A várfal mellvédjéről kitűnő kilátás nyílik Mont-Saint-Michel
szigetére, amely egy, a Couesnon folyócska torkolatában, a La
Manche-csatorna vízéből kiemelkedő gránitszikla, s mely már a X.
században hadászati-stratégiai jelentőséggel bírt. A városka központja
a Chateaubriand tér (névadója is a város szülötte!) a vár tövében,
amely a XV. században nyerte el mai alakját, s II. Ferenc, Bretagne
hercege építette leányának, Annának. A négyszögletes alaprajzú
erődítmény minden sarkán egy-egy vaskos, zömök torony figyeli a
környéket. A bejárati kapu tornyait már Anna királyné építtette, s
közülük az egyik a Quiquengrogne nevet kapta, s a szó eredeti jelentése
(morgolódás) érzékeli, a korabeli polgárok hogyan vélekedtek a királyi
frigyről.
Bármily kevés is az időnk, arra
mindenképpen jusson, hogy - körülbelül fél óra alatt - körbejárjuk a
városfalakat, melyekre a Szent Tamás-kapuján keresztül lépcsősor vezet:
a maguk nemében páratlan sétányról egyik oldalon az óvárosra, a másikon
a tengerre nyílik pazar kilátás.
A
korabeli legendák szerint 708-ban Avranches püspökének, a későbbi Szent
Aubert-nek megjelent Szent Mihály arkangyal, s megparancsolta, hogy a
tengerből előbúvó sziklán kolostort építsen. (A vonakodó püspök
kalapjára az arkangyal lyukat égetett, minekutána a kolostor első
templomát még abban az esztendőben, október 16-án felszentelték.) Maga
a kolostor a normann építészet egyedülálló remeke. A francia forradalom
idején a bencés kolostort bezárták, pontosabban börtönné alakították
át, mely e szomorú minőségében egészen 1863-ig működött. Érdekesség,
hogy a XIX. század harmincas éveiben a francia kulturális élet vezetői,
élükön Victor Hugóval mozgalmat indítottak a sziget, illetve a kolostor
műemlékké nyilvánításáért. Kitartásukat siker koronázta: a sziget 1874
óta Franciaország hivatalos történelmi műemléke, s 1979-ben elsőként
került fel a UNESCO világörökségi listájára. A Szent Mihály-apátság
Normandia talán legszebb épülete.
A nálunk szerencsésebbek mesélik, hogy egy
partközeli sétahajózás csodálatos élmény: a vízről látható csak igazán
a vad partok hátborzongató szépsége, a gránitsziklán magasodó Saint
Malo elbűvölő sziluettje, s nem utolsósorban megtapasztalható az
Atlanti-óceán hullámainak féktelen ereje.
Kommentáld!