Képzeljünk el egy olyan vidéket a földünkön,
mondjuk egy szigetet, ahol éppen buja, szinte áthatolhatatlan trópusi
dzsungelben araszolunk előre, s kétpercenként nyúlunk a kulacsunkért.
Majd szerencsésen kiszabadulván a liánok szorításából, egy kiadós séta
után egy ménkű sztyeppére érünk – nincs mese, pulóvert kell húznunk –,
ahol szájtátva bámuljuk a legelésző marhacsordákat. Majd útitársunkkal
azon vitatkozunk, hogy nekirugaszkodjunk-e a fölénk magasodó
vulkánhegynek, vagy mára legyen elég ennyi, s irány a közeli tengerpart
a pálmafákkal.
A csendes-óceáni Hawaii-szigetek a Ráktérítő mentén a polinéz
szigetvilág legészakibb csoportja. Jóllehet itt-ott találtak polinéz
őslakókra utaló tárgyi emlékeket, nagy valószínűséggel állítható, hogy
a történelem előtti korokban e szigeteken nem alakult ki számottevő
kultúra. Annál inkább tudunk középkori spanyol hajósokról, akik
elvetődtek e távoli tájakra a 16. században, ám a szigeteket,
pontosabban azok legnagyobbikát James Cook fedezte fel 1778-ban, s
nevezte el azt mentoráról, John Montagu Sandwich lordról. (Kezdetben a
bennszülöttek Lono isten reinkarnációjaként tisztelték Cook kapitányt,
ám egy későbbi csetepaté során megölték őt.) A szigetcsoport 1893-ig
formailag királyság volt, amikor is az amerikai ültetvényesek
támogatásával az addig csekély erőt képviselő Alkotmányos Párt
szabályos („köztársasági”) puccsot hajtott végre. Az USA 1898-ban
annektálta a területet, s a szigetcsoportot katonai bázisának
tekintette. (Stratégiailag fontos e hely az óceánon, félúton az Államok
nyugati, s Japán keleti partjai között.)
Ki ne hallott volna Pearl Harborról, 1941.
december 7-éről, amikor a japán légierő – érzékeny veszteséget okozva –
hadüzenet nélkül megtámadta az USA hadiflottáját. A Hawaii-szigetek
1959 augusztusa óta az Amerikai Egyesült Államok 50. tagállama.
A szigetcsoport nyolc nagyobb (Hawaii, Maui, Oahu, Kauai, Molokai,
Lanai, Niihau és Kahoolawe) és 11 kisebb, lakatlan, korallzátonyokkal
körülvett vulkáni szigetből áll. Az éghajlat egyenletesen meleg, a
partvidékeken a januári középhőmérséklet 22–24, a júliusi 26oC. Az
északi passzátok öntözte kauai hegyoldalakon mérik a legtöbb csapadékot
Földünkön (évi 12 500 mm). Trópusi monokultúrás mezőgazdaságának fő
kiviteli terméke a cukornád és az ananász, de fontos még a rizs a banán
és a virág (!).
Nos, járjuk be együtt a négy legnagyobb szigetet…
Hawaii területe körülbelül akkora (bő 10 000 km2), mint a sorrendbe
utána következő másik három szigeté együttvéve. A meglehetősen nagy
forgalmú nemzetközi repülőtér inkább egy buszpályaudvar benyomását
kelti, hiányoznak az Európában megszokott hatalmas terminálok. A sziget
legfőbb nevezetessége a Kilauea, bolygónk egyik legaktívabb vulkánja,
bár az utóbbi esztendőkben kissé ellustult: utoljára 1991-ben mutatta
meg igazi erejét. (A Hawaii-szigetek egy vulkanikus hegységrendszer
láncainak az óceánból kiemelkedő csúcsai.) Amikor felkapaszkodunk a
hatalmas kráter peremére, s teljes nagyságában elénk tárul az, akkor
döbbenünk rá arra, hogy micsoda pusztításokra lehet képes a vulkán. (A
helyi múzeumban aztán pontos adatokkal, és persze rengeteg fotóval
segítik fantáziánkat.) A legutolsó kitörés nyomai jól láthatóak, a
turistákat végigvezetik a „vulkáni parkon” – mit mondjunk, hatalmas
terület. A gyalogtúra végén utunkat óriási, megkövesedett lávatömeg
zárja el. Aki megmássza, jól jár: odaföntről fantasztikus látvány a
fekete homokú tengerpart, melyet körbeölelnek a lávafalak.
Oahu szigete talán a legkedveltebb az idelátogatók körében, hiszen itt
találhatóak a térség igazi nagyvárosai, Honolulu és Waikiki, illetve a
már említett Pearl Harbor. Utóbbi valóságos hadtörténeti kegyhelyként
működik: több múzeum, még több emlékmű, s még ezeknél is több hadihajó
és légvédelmi rakétaállás. Naponta többször rendeznek háborúsdit
(fizetőset, naná!) az ilyesmire kíváncsiaknak, ám az egész…
hm…túlságosan amerikai. Japán turistákat nem láttunk a közönség
soraiban…
Honolulu igazi metropolisz, ultramodern felhőkarcolókkal, zajos
forgalommal; míg Waikiki különleges hangulatával ragadja meg a
látogatót. Egykor a város csupán a felső tízezer számára volt
megfizethető, ma már mondén nyaralóközpont, a közeli partok strandjai
meseszépek, a korallzátonyok változatos élővilága évről évre amatőr
búvárok ezreit vonzza a szigetre. A tengerparton az élet nem áll meg a
naplemente után: a hangulatos szórakozóhelyek, sőt az ajándékboltok is
hajnalig várják a betérőket.
A következő sziget Maui, amely két vulkán fokozatos „összeolvadásából”
született, s területe közel 1900 km2. A táj gyönyörű: a távolban felhők
fölé nyúló hegyek, legmagasabb közülük a Haleakala (3000 m). A legenda
szerint odafönn, azon a holdbéli tájon gyakorolt annak idején Neil
Armstrong, hogy azután megtegye azt a bizonyos kis lépést. A lejtőkön
dúsan zöldellő esőerdők, följebb vad vízesések, idelenn türkizkék
tavak. Megannyi giccsfestő álma! Ám ugyanez a „vásznon innen”,
közvetlenül a szemünk előtt: színes, gazdag, buja és – sebezhető.
Kauai szigete meglep vörös talajával, no meg az elképesztő méretű
Waimea-kanyonnal. Említettük, itt található bolygónk legcsapadékosabb
hegyoldala. Érdemes befizetni egy helikopteres sétarepülésre, mert
odafentről nem csupán a sziklás partvidéket csodálhatjuk meg, hanem
fölfedezhetjük azt is, hogy milyen valószerűtlenül kék az óceán. S ha
valakinek a levegőből ismerősnek tűnik a vulkáni kráterek szabdalta
dzsungelvidék, egy csöppet se lepődjék meg. Ugyanis itt forgatták a
Jurassic Park című film(ek) legérdekesebb jeleneteit.
A szigetek közti távolságtól függően hol
hajóval, hol repülőgéppel érdemes utaznunk. Iránytűre nincs szükség,
bár a szigeteket a lassan mozgó csendes-óceáni tektonikus lemez lassan
tolja északnyugat felé. A haladási sebesség 10 cm/év, ami annyit
jelent, hogy a szigetcsoport legtávolabbi pontja, a Kure-atoll potom 30
millió év alatt érte el jelenlegi helyét. Tehát nyugodtan tervezhetünk,
s a többit bízzuk az óceánra…
Kommentáld!