Halong, a leszálló sárkányok öble
Egy külhoni légitársaság több mint csinos
stewardesse meséli, hogy a Hanoiba tartó járataikon a szunyókáló vagy
éppen laptopjaikat bűvölő üzletemberek mellett egyre több az
izgő-mozgó, a légiutas-kísérőket kívánságaikkal és kérdéseikkel
nyaggató, fényképezőgépeikkel hadonászó utas. Ami - teszem azt, annami
nyelvre lefordítva - annyit jelent, hogy Vietnam szélesre tárta kapuit
a turisták előtt.
Annak,
aki manapság egy vietnami kiruccanásra szánja el magát, nincs nehéz
dolga: a nagyobb utazási irodák kínálatában ott szerepelnek a
maradandóbbnál maradandóbb élményekkel kecsegtető körutazások. Vietnam
budapesti nagykövetségén a vízum egy héten belül elkészül, viszont a
repülőjegy nem olcsó (valahol 250 000 forint körül), s Budapestről
nincs is közvetlen légi járat Hanoiba vagy Saigonba. Az egyéni utazók a
nagyobb városokban 25–35 dollárért már igen jó minőségű szállodai
szobákhoz juthatnak, a még elfogadható színvonal egy éjszakára 10
dollár környékén mozog. Az országon belüli távolsági közlekedésre
ajánlott a (drágább) vonat, ám a ráérősebbeknek megfelelhet az
(olcsóbb) busz is. (A gépkocsi bérlése drága és macerás, kizárólag
vastag pénztárcájú autószerelőknek ajánljuk.) Utazásra a legmegfelelőbb
időszak a március–április, illetve a szeptember–október.
Ezúttal vietnami körutazásunk egyetlen, igaz, mindenképpen a legemlékezetesebb állomásáról számolunk be.
Hanoiból, dacára annak, hogy az országutak minősége erősen emlékeztet a
kelet-magyarországi háromszámjegyűekére, turistabuszunkkal néhány óra
alatt eldöcögünk a Halong-öböl kapujáig. Mindannyiunk számára, akik
először járunk e vidéken, már az út is rengeteg élménnyel szolgál. A
hepehupás utakon egymást érik az ilyen-olyan, szép kort megélt robogók
és motorkerékpárok, melyeken nem ritkán hárman-négyen is kapaszkodnak.
A visszapillantó tükör ismeretlen, azaz mindenki csak előrefelé figyel,
s igyekszik úgy manőverezni, ahogyan azt az előtte haladó teszi.
Közlekedésbiztonsági alapszabály: annak van elsőbbsége, akinek
hangosabb a dudája!
Ameddig a szem ellát, rizsföldek terülnek
el; férfiak és nők hajlongnak, munkájukat legföljebb bivalyok
könnyítik. Hallom, sokhelyütt a lesarlózott kévéket kiteregetik az
országútra, ahol az arra haladó járművek kerekei estére elvégzik a
cséplést.
A Halong-öböl Vietnam egyik legszebb természeti látványossága. Maga a
szó a „leszálló sárkányok öblét” jelenti, s egy régi-régi legenda
szerint, amikor idegenek támadtak a vidékre, egy sárkányanya már nem
bírta nézni az itteniek szenvedését, hát leszállt az égből, hogy
segítséget nyújtson. Gyöngyökkel szórta tele a tengeröblöt, melyek a
vízbe pottyanva jádekövekké változtak. S e szigetek darabokra zúzták az
ellenség hajóit. Szavahihető halászok szerint még ma is elő-előfordul,
hogy párás pirkadatkor egy-egy kíváncsi sárkányfej kiemelkedik a habok
közül.
A mérsékeltebb fantáziájú tudósok viszont
a közel háromezer (!) kisebb-nagyobb szigetecske keletkezését 500
millió évvel ezelőttre teszik, amikor a környező hegyláncok a tengerbe
süllyedtek. E megannyi mészkőkúp átlagos tengerszint feletti magassága
50–200 méter, s ez földünk legnagyobb tengeri karsztképződménye, s 1994
óta része a világörökségnek.
Az apró szigetek szinte mindegyikén
érintetlen a tengerpart, a sziklákban megszámlálhatatlan, szél és víz
vájta barlang található.
Öreg motoros fabárkák sűrűn egymás mögött
horgonyzó sora várja a buszokról lekászálódó turistákat, akik aztán
imbolygó pallókon egyensúlyozva, hajóról hajóra átkapaszkodva érhetik
el a számukra kijelöltet.
Első „sziklamegállónktól” meredek
lépcsősor vezet fel a Sung Sot-cseppkőbarlangig, amely két nagyobb
teremből áll, igaz, az első vagy harminc méter magas. A „derűs
kastélynak” is nevezett második terem cseppkövei aggteleken edződött
szemeinknek is tetszetősek: ember- és állatalakok sorát véljük
fölfedezni. Ahogyan egy böhöm oldalbejáraton át beszűrődik a
vízfelszínen gellert kapó, vibráló napfény, úgy érezzük, megelevenednek
körülöttünk a mesealakok.
A Halong-öböl egyetlen nagy kiterjedésű,
lakott szigete a Cat Ba. Bő húsz esztendővel ezelőtt teljes területét
nemzeti parkká nyilvánították. Egy kiadós séta során – vízesések,
mangrove erdők és vakító mészkősziklák között – megcsodálhatjuk,
persze, ha nem trappolunk túl hangosan, a sziget számunkra egzotikus
madárvilágát.
Az öbölben, de gondoljuk, az ország más
vizein is megtalálható, part menti „úszó falvak” mellett hajózunk el.
Lakói kis kunyhókban laknak, a halászatból élnek, s mindennapjaik talán
évszázadok óta változatlanok. A kalyibák berendezése több mint puritán:
egy-két szék s fekvőhelyként használt gyékények, néhány
főzőalkalmatosság – és persze a halászkészségek. Itt-ott akkumulátorról
működő tévékészülékek hangjai szűrődnek ki bambuszfalak résein.
Hihetetlen szépségű, valóban egy
távol-keleti mesébe illő a táj. Az öbölben körbepillantva gombóc a
torokban: a természet nagyszerűsége s a mi esendőségünk kézen fogva
járnak.
A helybéli idegenvezetőtől megtudjuk, hogy
a szigetek, illetve a sziklabarlangok jó része még felfedezetlen, s
maga az öböl vízi világa a búvárok számára is felderítetlen terepnek
számít.
Kirándulásunk s csuda finom ebédünk végén,
a fedélzeten nézelődve már búcsúznunk illenék, ám még kérünk a banh
phong tomból egy kis repetát.
Kommentáld!