Gyöngyöspata

Ha az „igazi népviselet az, melynek minden darabját a nép maga csinálja", akkor nemigen beszélhetnénk palóc népviseletről. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis az évszázadokon át házilag készült vászonruhák igen egyszerűek, csaknem dísztelenek lehettek. Csak a XIX. század közepén, főleg a szőlészet árutermelése, a kézműiparinál olcsóbb gyári cikkek megjelenése tette lehetővé a pataiaknak a jobb minőségű, díszesebb ruhaanyagok megvásárlását, melyeket aztán, tény és való, az itteni lakosság a maga ízlése szerint formált.

Gyöngyöspatáról az első ábrázolás e tárgyban 1861-ben jelent meg a Vasár­ napi Újságban „Képek a hazai népéletből: VIII. Gyöngyöspatai népviselet" aláírással. Fiatal párt ábrázol a kép, az asszonyon bő ujjú ingváll, vállkendő, fején pántlikás főkötő, a legényen bő gatya, bő ujjú ing, többsoros gomb­ bal díszített mellény és vállra vetett dolmány. Malonyay Dezső A magyar népművészet V kötetében lévő fényképén a gyöngyöspatai legény ötven évvel később már posztó nadrágban-mellényben van. előtte díszes kötény.

Mostanára inkább csak a múlt az, amiről itt írhatunk: mert a vége felé jár a kivetkőzés folyamata. Szerencsére emléke nem múlik el nyom nélkül, hisz Bakó Ferenc, majd Cs. Schwalm Edit közel ötven éve kutatják tervszerűen és szakszerűen a gyöngyöspatai népviselet darabjait és szokásait. Ezeket mutatja be a múzeumokban őrzött tárgyés fotógyüjtemény, magában a községben pedig a patai hagyományőrző együttes viszi tovább elődeinek színpompás örökségét.

A kisbabát selyem síkos, slingolt, azaz csipkézett szélű pólyába, dunnikába fektették, amit rózsás szalaggal kötöttek át. A korozsmát: a keresztelői kisinget és neccelt főkötőt, valamint két-három méter gyolcsot, két méter szalaggal a keresztanya vásárolta. A gyolcsot átkötötték a szalaggal kislányoknak rózsaszín, kisfiúknak világoskék szín járt , és hozzáfűzték a pólyához. Így vitték keresztelni a kisbabát. Ha a gyermek meghalt, a korozsmába kapott vászon volt a halotti lepedője, ha életben maradt, ingecskét varrtak belőle. A baba kelengyéjét a század első évtizedeiben az anyai nagyanya adta, ehhez két párna, tíz pelenka, egy fékető és egy piros szalag tartozott.

Négy-öt éves korukig a kislányokat és kisfiúkat egyformán öltöztették. Vászonból vagy gyolcsból készült egyenes szabású kisinget, szállós inget hordtak. Ünnepen csipkés vagy slingelt gallért, kádlit tettek az ing nyakára. Azután kapták az „első igazi ruhát". A kislányoknak mellyedzős szoknyát varrtak (a szoknya és pruszlik egyben volt), a kisfiúknak vászongatyát. Tízéves koruktól a leányok galléros szoknyában jártak (derékpántba foglalt rakott szoknya). A szoknya alja belülről piros posztócsíkkal volt visszaszegve. Serdülő lányoknak a piros posztószegély a szoknya színére volt varrva.

A női viselet volt Gyöngyöspatán is a legösszetettebb. Az alsóruházat a vászon pendel és ingváll, másképpen a félying (féling) volt. Ez utóbbinak az ujját ráncba szedték, s szatyinggal összehúzott pántba fogták, slingeléssel díszítették. Általában jóval könyökük fölé ért. A vászonpendel derekát viszont hurkába felgyűrték, hogy az alsó és felső szoknya szépen álljon rajta.

Hétköznap otthon két darab posztós aljú barhétvagy kartonszoknyát vettek a pendel fölé. Az ingvállra hasonló anyagú mellényt, pusziit öltöttek. Derékig egyenes szabású volt, rávarrva lerakott-levasalt fodor. Ha valahová elmentek a háztól (például boltba, kútra, szomszédba), még egy vagy két szoknyát vettek föl. A mellény fölé ahhoz hasonló anyagból készült blúzt is ölthettek: egyenes ujjú, a pruszlikhoz hasonlóan deréktól fodros. Alján a szegés más színű volt, például ha a blúz barna, a szegés zöld, hogy elváljon egymástól. Elejét és hátát is hat, nyolc, tíz forhamentli szalag díszítette, és elöl tíz gombbal záródott. (Ha nem volt meg a tíz gomb, azt mondták a tulajdonosára: fösvény, fukar.) A gombolópánt színe is eltért a blúzétól. Hétköznap karton vagy kékfestő kötényt, kecelét kötöttek a szoknya elé. Az 1940-es évekig mellyedzős kötény a hétköznapi viselet.

Az ünnepi női viselet rendkívül változatos és összetett. A díszes öltözetek felvonultatásának seregszemléje hagyományosan a templomban történt.

A templomi ülésrend mellett a ruhák alapján is nyomon lehetett követni a jelenlévők korát, állapotát. A menyecskék például a székek között álltak négyesével. Mindig az új menyecskék álltak elöl, fátyolos kontyban.

A felöltött ünnepi ruhadarabok sorrendje: pendely, félying, alsószoknyák, fehér harisnya, félcipő vagy lapos szárú csizma, felső szoknya, puszli, blúz vagy vállkendő. Harmincéves korukig kilenc-tíz fehér vasalt szoknyát hordtak, a szegényebbek kevesebbet. Ketten ráncolták az asztalon, hogy a ránc ki ne ugorjon, és keményítőben vasalták. A felső két-három alsószoknya általában selyem síkos gyolcsból készült, ami a sima gyolcsnál finomabb. Harmincéves kor után ünnepeken is alul piros posztóval szegett alsószoknyát viseltek barhét (télen) vagy karton (nyáron) anyagból, s ebből 16-18 darabot is felölthettek. (Egy piros aljú szoknyához négy méter anyagra volt szükség.) A legfelső szoknyán a piros posztó a szoknya visszájára volt szegve, nem a színére. A felső szoknya, a puszii, a blúz anyaga és színe az ünnep jellegétől, viselőjének korától és tagadhatatlanul vagyonosságától is függött.

Az életkorhoz kapcsolódó szokásokhoz is társult néhány jellegzetes ruhadarab. A menyasszony fehér selyem, nyomott virágú szoknyát, pusziit és blúzt vett fel. A blúzon kék selyem szalagot kötöttek keresztbe, a derekát ugyanilyen selyemszalag Övezte, ami hátul a szoknya aljáig ért. Nyakán többsoros kék üveggyöngy, elöl pici piros rózsabimbóval. Fején fehér viaszkoszorú, amit színes művirágok is díszíthettek, és rövid fátyollal borították be. A fátylat hátul ráncba összeszedték, és megtűzték hat-nyolc brosstűvel. Ha valakinek nem volt menyasszonyi koszorúja, kölcsönkérhette a máriás lányoktól, ők is ilyet viseltek a körmenetben. Lábán a vőlegényétől kapott lagos szárú jegycsizma.

Menyasszonytánc után átöltöztették menyecskeruhába. Haját kétfelé fésülték, fülnél besodorták, és a tarkón kontyba csavarták. Erre tették a piros alapszínű csipkés kontyot, amiben a menyecsketáncot járta. A menyasszonyi szoknyát posztós aljú szoknyára cserélte. Esküvő utáni első vasárnap az új menyecske fátyolos kontyban ment a misére: „...a csipkés kontyra egy fátylat erősítettek, amit deréknál visszahajtottak és megkötöttek. Három szalagcsokor díszítette a végét, a szoknya aljáig ért. Az első gyermeke megszületéséig hordhatta. Esküvő után egy évvel akkor is le kellett tenni a fátyolos kontyot, ha nem született gyermeke. Ettől kezdve szarvas kendő volt a fejviselete." A szarvas kendő különlegesen formázott, hátrakötött kendő, melynek a fejrészét úgynevezett pántránc segítségével alakították ki, tarkón megkötött két sarka szarvszerűen elállt. A szarvas kendőt fejkötő asszonyok készítették, mert a ráncoknak és a kendő mintájának arányosan kellett állni. Néha papírral bélelték, hogy szebben mutasson. A komaasszony, amikor keresztelni vitte a kisbabát, cifra rojtú selyemkendőt kötött a nyakába.

Halotti ruhának a férfiaknál a jegyruhát tették el, az asszonyokat fekete ruhában temették. Az elhunyt kisgyermeket fehér ruhába öltöztették. Ha leány vagy fiatalasszony halt meg, menyasszonyi ruhát adtak rá, és egy tányérra helyezve a koszorút is kivitték a halott után. Ha legény volt a búcsúztatott, a halállobogóra jegykendőt kötöttek. Ilyenkor mind a koszorút, mind a jegykendőt betették a sírba. Ez volt a halott lakodalma. Ha az új menyecskének közeli hozzátartozója halt meg és gyászolta, „kék kontyra öltöztette a fátyolt". Középkorúak, ha gyászoltak, kevesebb szoknyát vettek fel, a felső szoknya sötétkék színű volt, alja belülről piros posztóval szegve.

Mind színösszeállításban, mind díszítésben és az öltözetdarabok Összeállításában legvákozatosabbak az egyházi ünnepeken, jeles napokon hordott ruhák. A legdíszesebbek és a legdrágább anyagból készültek a nagy ünnepeken hordottak, melyeket húsvét, pünkösd, űrnapja, nagyboldogasszony, Szent István, kisasszony, karácsony napján viseltek. Anyaguk brokátselyem vagy bársony. Ha a szoknyához blúzt vettek fel, azonos anyagból készült mindkettő. Ha a félyinghez pusziit vettek és nyakravaló kendőt kötöttek, a szoknya „elválik" más színű. A bársony és brokát ruhához duplaselyem, szövött rózsás, ágas közepü szarvas kendő illett. Az idősebb menyecske négy-öt év után letette a szarvas kendőt, és bekötött fejjel járt a hajnali misére adventben.

A lányok ünnepi ruhája gumiselyemből készült, ez világos, „gyenge színű" volt, lányoknak való: halványsárga, égszín. A szoknya elé kötött kötény (kecele) színe ellenben mindig fekete, lányoknak, asszonyok­ nak egyaránt. Ez alól csak a menyasszony és a Mária-lány kivétel, illetve ha egy lány vagy menyecske fehér színű szoknyát ölt fel. A kötényt selyem­szalaggal, hímzéssel, tűzéssel vagy csipkével „tillangér csipkével" díszítették. A selyemkötényt gyakran három helyen hosszában levasalták. Ez díszítőelem is, de arra is szolgált, hogy a vasalás mentén gyűrődésmentesen összehajtsák. Nagy ünnepen a pusziira mindig kötöttek vállkendőt.

A népviselet hordásának aktív idejében, amikor még mindenki az élet­ korának és ünnepnek megfelelő öltözetben járt az 1960-as évek végéig, egymás mellett élt a félying-puszli-vállkendő és a félying-puszli-blúz össze.

A dolmánynak ma már az emléke sem él. Az 1922-ben megjelent, a századforduló táján készült fényképen a mellény már egysoros gombolású, a bő gatyát felváltotta a posztónadrág, és az ing ujján kézelőpánt látható.

A XIX. század elején hétköznap még általános volt a vászongatya. A kisfiúk általában hat-nyolc éves koruktól hordták, hétköznap szűkebbet, vasárnap a templomban rojtos aljú bő gatyát.

Az ünnepi viselet a XIX. század végétől a fekete posztónadrág és posztómellény, a kislajbi. A kézelös, bő ujjú ing lehajtó gallérú, a gallér alá nyakravalót kötöttek. Az ünnepi ing gyolcsból készült, az eleje díszes volt: két paszta forhamenth közé slingolást varrtak. A menyasszony eljegyzéskor a jegykendő mellé is slingelt jegyinget adott vőlegényének, aki azt vette fel az esküvőn. Ha két jegyinget varratott a menyasszony, akkor az egyik dísztelen volt.

A férfiak magas tetejű posztókalapot hordtak. A legény kalapját három bimbó (apró művirág) díszítette, egy piros és két kék, a házas ember ismertetője egy bimbó volt. Ha a legényt besorozták katonának, azaz regruta lett, attól a lánytól, akinek udvarolt, regrutaszalagot kapott. Ez két-három méter hosszú nemzetiszínű szalag, amit a kalapjára kötött.

A férfiak az ország más vidékeihez hasonlóan sokkal hamarabb elhagyták a hagyományos viseletet, mint a nők.

Gyöngyöspata néphagyományokban, műemlékekben és természeti értékekben gazdag település, amely Mátyás királytól még mezővárosi rangot is kapott. Gótikus templomáról, annak egyedülálló műkincseiről- a Jézus családfáját bemutató Jesse fa oltárról és a Nekcsei Bibliáról, a Patai Graduáléról -, valamint fínom boráról nevezetes. Ritkaságnak számít a majd ezer vájatból álló a községet behálózó pincerendszer. A lakosság a közelmúltig őrizte színpompás népviseletét, amit jeles ünnepeken ma is hordanak.

Látnivalók: Tájház, Gyöngyöspata, Dobrányi út 2.