Ugyanaz az önkormányzat, amelyik „békebeli” kandeláberekkel és kockakővel nemrég még naftalinszagú nosztalgiába igyekezett fojtani a környező utcákat (és ez teljes összhangban állt a nyugdíjasok kegyeit olcsó eszközökkel kereső kerületi újság vagy a Váci utcai vendéglátás színvonalával), a Belváros Főutcája estében már egészen adekvát szemléletet képviselt. Ennyit a következetességről és a kompetens, koncepciózus városvezetésről, de a dolog a felszínen legalább javuló tendenciát mutat.

A Belváros Főutcája működik. Eleve jó volt a koncepció, és a megvalósulásban is elérte célját, vagyis élményszerűvé tette a közteret, életteret csinált belőle, a faltól falig használható utcák a megfizethetetlen Firenze-érzést közvetítik. A Klarissza-kolostor klasszicista épülete például tökéletesen elemében érzi magát ebben az új viszonyrendszerben.

Fellélegzett a Királyi Pál utca, kinyílt és ragyog az Egyetem tér, az Október 6. utcai Forte Fotószalon teljes szépségében tárul fel.  

Ennyi már elég is, lehet használni és örülni neki. Viszont az épített környezet össztársadalmi termék (hogy mást ne mondjunk, a kortárs magyar építészetből is a társadalmi teljesítmény hiányzik az egyéni teljesítmények mögül a nemzetközi színvonalhoz).

És hogy az új Főutca a társadalmi valóságtól valamennyire elrugaszkodott próbálkozás, vagyis hogy  egyelőre inkább kivétel, mint szabály a kandeláber és a kockakő világában, arról több részlet árulkodik: a fák koronája mögé dugott forgalmi táblák, a kőburkolat fugáiból kimosódott kőzúzalékkal borított járda a Petőfi Sándor utcában, a „Világ Egyetlen Interaktív Szökőkútja” (Szabadság tér) burkolatának réseiből előkacsintó purhabfelhőcskék, a szocialista tervgazdaság műszaki színvonalát megtestesítő tálcás aknafedők, a bugyogókút háztáji stílusban forrasztott rézcsövei, a kukákról leválófélben lévő matricák.  Amik mind nem tekinthetők eseti hibának, hanem azt a bizonyos társadalmi hátteret, a jellemző hozzáállást, munkamorált, igényszintet tükrözik, amin egy projekt utóélete áll vagy bukik.

A nyomorult Király utcát súlyos tervezési és kivitelezési hibák véreztették ki: a funkciótlan, értelmetlen, villámgyorsan kopár kutyaszaratóvá alakuló növényszigetek, a kétes ökológiai értékű, de sok helyet foglaló dézsás díszfák, a megsüllyedő burkolatok. Az Erzsébet téri Gödör környezetének tragikus állapota a helytelen anyagválasztásnak, a sérülékeny szerkezeti megoldásoknak köszönhető. A Móricz Zsigmond körtér gyors öregedése is mutatja, hogy a köztér komplex műfaj - tervezés, kivitelezés és fenntartás érzékeny rendszere, ami a működés, nem pedig az esztétikum felől közelíthető meg sikeresen. Az esztétizáló megoldások nem tudnak tartósan javítani a helyzeten, képletesen és konkrétan lehúzza, felőrli őket a valóság. Budapest még bukdácsol ezen a pályán.

Ami a Belváros Főutcáját illeti, súlyos kivitelezési hiányosságok egyelőre nem mutatkoznak, a fenti példákhoz hasonló, katasztrofális tervezési-funkcionális hibákat nem nagyon látni. Kevés a bicikliparkoló, illetve ami van, az rosszul oszlik el, ahogy a szemetesek ritmusa is ki-kihagy (a virágzó fák tövében már gyűlik az FMCG-csomagolás), kevés a rakodóöböl az áruszállításhoz. Az Egyetem téri padok vandálbiztossága sem éppen nyilvánvaló, az interaktív szökőkút egyes szakaszai máris megadták magukat. Helyenként pattogzik a festék a pollerekről, és ez nagyon fog fájni, ha általános technológiai hibának bizonyul.

Egységes, elegáns esztétikai rendszert alkotnak a tű alakú sötétszürke lámpaoszlopok, pollerek és szemetesek. A kiskörúti vagy a már említett belvárosi utcák negédesen és hiteltelenül historizáló lámpaoszlopainál sokszorosan adekvátabbak az újak, különösen a felfelé csapó villám alakúak jók (szemben a világítás minőségével, ami elég gyenge).

A pollerek és a kukák egyöntetű dőlése hibás koncepció, túltervezése a feladatnak, inkább fokozza, semhogy csökkentené a vizuális terhelést.  Nem is lehet következetesen végigvinni, néhol reménytelen turbulenciába keveredik önmagával (fogpiszkálós sótartó effektus, ritkított gabonakör).  

A szélteperte szálkák hegye karcolja a járókelők auráját, van egy kellemetlen érzése az embernek, amikor elhalad közöttük, szimpla környezetpszichológia. A magyar pollerkultúra száz sebből vérző beteg állat, pedig igazán nem igényel kifinomult csúcstechnológiát, mindenesetre ezzel a projekttel sem lépte át a saját árnyékát, kortárs design ide vagy oda.

Hiába egyszerűek és egységesek formailag a kukák, ha kicsi a szájuk és nehezen hozzáférhető.  Dőlésükkel ezek is a drága teret foglalják fölöslegesen, helyenként kifejezetten útban vannak. És van egy hangsúlyos hátsó felük, ahonnan nézve úgy festenek, mintha még elhelyezésre várnának. Nem az utca valóságának, hanem egy elvont szakmai ideálnak tervezték őket, nem találják a helyüket.

A szecessziós vonalvezetésű padok és a hurok alakú bicikliparkolók öncélú, dagályos esztétizálása is a túltervezés, az esztétikai túlfogalmazás terhét hordozza, amiben a provincialitás nyilvánul meg, amely nem mer, nem tud egyszerű és tárgyilagos lenni, muszáj túlkompenzálnia.

Például a bicikliparkoló-keretnek léteznek kiforrott, tökéletes formái, amik már Budapesten is elterjedtek. Merőben mást kitalálni csak nagyon tudatosan érdemes, a kotrógéppel kitépett földkábel motívuma semmilyen tekintetben nem üti meg az egyszerű, helytakarékos P- vagy n-alak szintjét. A jobb környezethez nem iparművészi önmegvalósításra, hanem a szikár, józan megoldásokra van szükség.

A lényeg: a Belváros Főutcája működik, és ha nem fog rövid időn belül totálisan leamortizálódni, akkor rendben vagyunk.

Török Tamás
(kép és szöveg)