Network Utazási Klub

Network utazási klub hírei

Antarktisz - a legnagyobb sivatag

Az Antarktisz – más néven Déli-sarkvidék – a déli szélesség 55. fokától délre fekvő kontinens. Magában foglalja a szűkebb értelemben vett Antarktikát, továbbá számos szigetcsoportot, mások mellett a Déli-Georgia- és a Déli-Sandwich-szigeteket, a Déli-Orkney- és a Déli-Shetland-szigeteket. Az Anktarktisz területe körülbelül 14 millió km2, s a tudományos kutatóállomásokat nem számítva lakatlan. Méltán nevezik Földünk legnagyobb sivatagának.

1773. január 17-én James Cook kapitány hajójával átlépi a Déli-sarkkört, de csupán félelmetes jéghegyeket lát. 1819-ben felfedezik a Déli-Shetland-szigeteket, mely nemsokára a fókavadászok kedvenc kikötője lesz. Olyannyira, hogy néhány évtized múlva a medvefókákat már a kihalás veszélye fenyegeti. 1820-ban Fabian von Bellinghausen orosz tengernagy pillantja meg először az ismeretlen kontinens partjait, de hajójával nem kísérli meg a kikötést. 1899-ben a norvég Carsten Egeberg Borchgrevink már partra száll, s kutatásokat folytat a szárazföldön. 1908-ban Ernest Shackleton angol felfedező elindul a Déli-sark felé, ám körülbelül 180 kilométerrel a cél előtt kénytelen visszafordulni. 1911. december 14-én a norvég Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot. Alig egy hónappal később Robert Falcon Scott angol kutató megismétli Amundsen hőstettét (1912. január 18-án), ám ő a visszaúton életét veszti.

Mindenképpen meg kell emlékeznünk az ausztrál Sir Douglas Mawsonról, aki előtt tisztelegve büszke utódai nem is oly rég emlékművet állítottak a szélfútta jégmezőn. Mawson – Sachkleton kudarca ellenére nem tágítva – kutatókat, sőt egyetemi hallgatókat toborzott, s az utazásra az Aurora nevű, gőzhajtóművel felszerelt vitorlást választották ki, melyet nem kevés átalakítással tettek alkalmassá a hosszú utazásra. Az expedíció 1911 decemberében szállt partra, s alaptáborukat annál a Denison-foknál építették ki, amely Földünk legszelesebb pontjaként szerepel a Guinness Rekordok Könyvében. A négy éven át tartó kutatás során sok olyan területet is feltérképeztek, ahol előttük ember még nem járt. Az elképesztően zord időjárási körülmények következtében az expedíció tagjai közül többen is odavesztek. Ám azokat, akik négy esztendő múltán, 1914-ben épségben hazatértek Ausztráliába, az első világháború „várta”: valamennyiüket besorozták katonának, s mire észbe kaphattak volna, már távoli földrészek véres csatáiban harcoltak hazájukért. (Többek között Robert Bage csillagász és Leslie Blake térképész is életét vesztette a háborúban.)

Az Antarktisz élőlényeinek nem csupán a szélsőséges időjárással, hanem a hosszú sötétséggel is meg kell birkózniuk. Mivel a Föld forgástengelye nem merőleges a pályasíkjára, hanem egy bizonyos szöget (66o 31’ 1”) zár be, így a sarkvidékeken – a Föld évi Nap körüli pályája során – hosszabb-rövidebb időszakokig, a sarkokon fél évig, sötétség uralkodik. A sarki nyár kezdetén egyre hosszabbak a nappalok, sőt az évszak közepén a Nap már le sem nyugszik, ám ennek a „bónusznak” az az ára, hogy a tél közepén viszont hetekig tart a teljes sötétség.

A zuzmók képesek elviselni az ilyen nyomasztó körülményeket: az Antarktisz szikláin több mint 400 fajuk él. Legközönségesebbikük fekete, amely színe miatt maximális hőt nyel el a gyér napfényből. E gyér növényvilágnak is megvannak az aprócska állatokból álló életközösségei. Ugróvillás rovarok és a gombostűfejnél is kisebb atkák egész nyájai mászkálnak a „zuzmóerdőkben”. Néhány moszat és mohafaj is kibírja a hosszú heteken át tartó kemény fagyokat, ám az Antarktisz partjain és jégmezőin élő állatok létfenntartásukat közvetve vagy közvetlenül csupán az óceán képes biztosítani.

A déli tengerek vizei melegebbek, mint a szárazföld, mivel az áramlatok ide-oda hömpölyögnek az Antarktisz és az északabbra fekvő mérsékeltebb vidékek között. A hideg víz több oldott oxigént tartalmaz a melegnél, következésképpen az antarktiszi tengerekben dúsan élnek lebegő algák. Táplálékul szolgálva a mérhetetlenül nagy számú krillnek (rákocskáknak), amelyek viszont az apróbb halakkal együtt a kontinens nagyobb állatainak, a fókáknak és a pingvineknek szolgálnak táplálékul.

Az Antarktisz madarainak látszólag könnyű a dolguk, hiszen a toll minden másnál jobb hőszigetelő. Igen ám, de a legtöbb madárfajnak nincs toll a lábán! S hogy miért nem fagynak oda a jégpáncélon totyogva? Nos, a vért a lábukba szállító artéria nem egyenesen fut lefelé, hanem hajszálerek hálózatában, melyek „körülölelik” a vénát. Így az artériás vér melege átadódik a hidegebb vénás vérnek. A fehér kontinens jellegzetes madarai természetesen a pingvinek, amelyek pompásan alkalmazkodtak az úszó életmódhoz: szárnyaik uszonyokká módosultak, míg lábaikat kormányzásra használják. Sűrű, tömött, több rétegű tollazatuk gyakorlatilag átjárhatatlan védőréteg. Legtöbbjüknél a tollazat mélyen lehúzódik a lábakra is, sőt az Adelie-pingvinek még tömpe csőröcskéjükre is tollat növesztenek.

A tudósok szerint persze az Antarktisz nem volt mindig ennyire elhagyatott terület. Kőzeteiben páfrányok és lombos fák, apróbb emlősök, sőt dinoszauruszok kövületei rejtőznek. Valamikor, több mint 140 millió évvel ezelőtt mindezek az élőlények itt éltek, amikor ez a szárazföld Dél-Amerikával, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt egy hatalmas, egybefüggő kontinens része volt, amely sokkal közelebb feküdt az Egyenlítőhöz és sokkal melegebb volt az éghajlata. De amikor az óceáni lemezek mozgása elkezdte széthasítani e szuperkontinenst, az Antarktisz, először Ausztráliához kapcsolódva, dél felé vándorolt. Majd, immáron önmaga, még tovább, mígnem megállapodott a Déli-sark fölött. A szárazföld hamarosan túl hideggé vált a dinoszauruszok és társaik számára.

Ma gyakorlatilag az egész kontinenst jég borítja, kivéve néhány hegycsúcsot és egy-két part menti keskeny sávot. A jégtakaró néhol 4–5 km vastag, s körülbelül akkora területet borít be, mint Nyugat-Európa. E jégtakaró hatalmas kupolát alkot, legmagasabb pontjai 4000 méterrel emelkednek a tengerszint fölé, és benne rejlik földünk édesvízkészletének 90 százaléka. (Ha elolvadna, a tengerek szintje világszerte 55 méterrel emelkedne meg.)

A megfigyelések szerint az utóbbi évtizedek során töredezni kezdett az antarktiszi jégréteg. A jégtalapzat feltöredezése az első lépés a Déli-sarkot borító jégsapka felolvadásához – figyelmeztetnek a szakemberek. A műholdas felvételek tanúsága szerint az utóbbi 25 év alatt tizenhét hatalmas jégtömb vált le az Antarktiszról. (Volt közöttük 55, 70, sőt 200 kilométer hosszú tömb is: ezek egyenként több milliárd tonnát jelentenek!) Akad, aki e jelenséget bagatellizálja, mások viszont drámai következményektől tartanak. Emlékezve még a téli fűtésszámláinkra, persze mi magunk is legyintünk a globális felmelegedéssel kapcsolatos (vész)harangzúgás hallatán, ám egyetlen dolgot ne feledjünk:

A legújabb vizsgálatok alapján a tudósok úgy vélik, hogy a korábbi feltételezésekkel ellentétben a jégkorszaknak nem több ezer évig tartó, hanem egy rendkívül gyors felmelegedés vetett véget.

Címkék: Antarktisz jégkorszak sivatag

Kapcsolódó hírek:

Magyarok az Antarktiszon

Kommentáld!

Hozzászólások

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: