Afrika számunkra mindmáig egzotikus tájai
között akad egy, amely különlegességét annak köszönheti, hogy az
Egyenlítőtől mindössze 320 kilométerre, a forró éghajlatú vidéken -
egyedülálló módon - havas hegycsúcs emelkedik a felhők fölé a végtelen
szavanna közepéből. A Kilimandzsáró mellesleg a kontinens legmagasabb
pontja (5895 méter), s Ernest Hemingway világhírű novellájának (A
Kilimandzsáró hava) hála, talán nincs is olyan ember a Földön, aki még
ne hallott volna róla.
A
körülbelül kétmillió évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus hegy a világ
legnagyobb kialudt tűzhányója. A méretei valóban lenyűgözőek, ugyanis
hossza eléri a száz kilométert, szélessége pedig a hetvenötöt.
Születése a Föld történetének igen aktív korszakára tehető: akkoriban
kitörés kitörést követett, így a kihűlő lávarétegekre újabbak és
újabbak rakódtak. A Kilimandzsárón (amely egyébként szuahéli nyelven
Fénylő Hegyet jelent) három ilyen alapvető nagy rétegződést lehet
felfedezni, s ennek megfelelően három csúcsa van: középen a
legmagasabbik, a Kibo, tőle keletre a Mawenzi, nyugatra pedig a Shira
magasodik.
A tanzániai hatóságok a Kilimandzsáró
környékét nemzeti parknak nyilvánították, amelyet 1987-ben vettek fel a
Világörökség listájára. A park területe bő 750 km2, s középpontjában
természetesen maga a hegy áll.
Erre a szokatlan jelenségre, tudniillik
arra, hogy az egyenlítő közelében hó található, már az ókorban is
felfigyeltek az emberek. Diogenésznek sikerült viszonylag pontosan
meghatároznia a Kilimandzsáró helyét, s később Ptolemaiosz az ő adatait
vette alapul világtérképe elkészítésekor.
Az
első fehér ember, aki az újkorban megpillantotta a Kilimandzsárót,
Johannes Rebmann svájci misszionárius volt. Ám az 1848-ban (!)
közreadott beszámolóját erős kétkedéssel fogadták Európában. A
hitetlenkedők szerint az Egyenlítő környékén lehetetlenség, hogy a hó
megmaradjon, tehát a derék hittérítő érzéki csalódás áldozata lett a
rettentő hőségben, s csupán az erős napfényben vakító fehéren csillogó
sziklákat vélhette havas tájnak. Rebmann állításai persze hamarosan
beigazolódtak, s attól kezdve egymást követték a hegy meghódítására
tett kísérletek. S bár jó néhány próbálkozás kudarccal végződött,
1889-ben Hans Meyer német térképész és Emil Putscheler osztrák
hegymászó feljutott a csúcsig.
Manapság már persze lelkes idegenvezetők és
náluk is lelkesebb hordárok segítségével évről évre turisták tízezrei
vágnak neki a Fénylő Hegy meghódításának.
A
hegy és a körülötte elterülő lapos síkság kontrasztja nem csupán a
természeti szépsége miatt jelentős, hanem erősen befolyásolja a tágabb
környék időjárását is. Ha a szél a nedves levegőjű óceán felől fúj, és
eléri a hegyet, annak nekiütközvén fölfelé kényszerül, s
nedvességtartalma eső formájában hull alá. Ebből következik, hogy míg a
környező forró szavanna egységes vegetációval rendelkezik, addig a
Kilimandzsáróé rendkívül változatos. E hegy ékes példája annak, hogyan
változhat meg a növényzet a magasság függvényében. A legalacsonyabban
fekvő lejtőkön haszonnövényeket termesztenek, ezért a nagyobb testű
állatok nemigen fordulnak meg errefelé. Igaz, a madárvilág ezzel
szemben rendkívül változatos.
Az
1800 és 2800 méteres magasság között húzódik a lombos erdők szintje,
ahol viszonylag kevés növényfaj alkot erdőségeket. (A Kilimandzsáró
hegyoldalai más-más növényzetnek kedveznek: a szárazabb északi és
nyugati lejtőket csupán az errefelé honos olajfák uralják, míg a
nedvesebb déli oldalon üdén pompáznak a legkülönfélébb páfrányfélék.) A
buja trópusi erdőket a fölöttük elterülő rétegektől bozótosok
választják el. A kétezer méter feletti magasságokban a hőmérséklet már
gyakran süllyed a fagypont alá, ezért például az itt honos aggófüvek
törzsét a szorosan rájuk simuló leveleik védik meg a hidegtől. (Ha egy
levél elhal, nem hullik le a növényről, hanem a jobb hőtartóképesség
növelése érdekében rászárad a törzsre.) 4000 méter felett már nagyon
gyér élővilágot találunk, itt már csupán a zuzmók képesek
"megkapaszkodni".
A
Kilimandzsáró meghódításához nincs szükség különösebb hegymászó
tudásra! Mindössze jó kondícióra, s persze nem árt némi
túratapasztalat, no meg egy vaskosabb pénztárca... Az elmúlt két-három
évtized során a hegy már-már túlságosan is népszerű turistaútvonallá
vált. Jó néhány különböző útvonal áll a hegymászók, illetve a túrázók
rendelkezésére ahhoz, hogy feljussanak a közel 5900 méteres csúcsra. Az
ottani szigorú szabályok szerint viszont egyszerre legfeljebb 60 ember
tartózkodhat egy-egy túraútvonalon. (A legtöbb "csúcsra járató"
szervezőcég az úgynevezett Maranga-útvonalat használja. Ennek magunk
sem álltunk ellent.)
Csapatunk
a ráérős délelőtti készülődést követően, jelképes és gyors ebéd után az
1850 méter magasan lévő Marangu Gate-től indult el fölfelé, és szinte
mindvégig fák között haladva délután négy körül ért el a Mandara
táborig (2700 méter). Az első nap penzuma cirka nyolc kilométer, a
leküzdött szintkülönbség 850 méter, s a menetidő körülbelül négy óra. A
sátrak kényelmesek, s a csoportot segítő teherhordók gondoskodnak a
kiadós vacsoráról. A második napon a menetidő hatórányi, a táj jóval
zordabb, s az ösvény sziklás talajon vezet a 3700 méteren lévő Horombo
táborig. Szakadatlanul fúj a szél. A harmadik nap az akklimatizációé,
mely persze nem jelent semmittevést: fölcaplatunk a Mawenzi menedékig
(4530 méter), majd vissza a Horombóra. (Fölfelé három óra a túra,
lefelé mindössze másfél, pedig lépésben jövünk, nem gurulva.)
A negyedik napon végig sziklás terepen
túrázunk fel a Kibo táborhelyig (ugyancsak 4700 méter, s kábé hat óra a
túra). Maga a tábor az eddigieknél is puritánabb, a korai
konzervvacsorát követően hamar elcsendesedünk: másnap jöhet a
csúcstámadás!
Hajnali
egy körül indulunk, s valamivel 5200 méter alatt érjük el a Hans
Meyer-barlangot, ami már a Kibo kúpjának a lábánál fekszik. Igen
meredek szakasz következik, egészen a Kibo pereméig, az 5680 méter
magas Gillman's Point csúcsig. Itt ér bennünket az afrikai napfelkelte.
Nem könnyű szavakat találnunk a látványra. Csupán egyetlen egy dolgot
próbáljanak maguk elé képzelni: a Nap lentről süt fölfelé… A kötelező
video- és fényképfelvételek után végig a kráter peremén haladva két óra
múlva érjük el a Kilimandzsáró legmagasabb pontját, az Uhuru csúcsot.
Az elénk táruló látvány hasonló a hajnalihoz, avval a különbséggel,
hogy a Nap már a fejünk fölött jár, s így hihetőbbé teszi az egészet.
A túraszezon hónapjai a január-február,
illetve a június-szeptember, azaz a száraz időszakok. A nagyobb utazási
irodáknál, de akár az interneten is könnyen találhatunk
túraszervezőket. A (borsos) ár magában foglalja a túravezetést, az
élelmezést és a teherhordást. A legtöbb idelátogató az év első két
hónapját választja, mert ez a nagy állatvonulás időszaka, s ez a
hegyről szemlélve igazán kihagyhatatlan élmény.
Kommentáld!